2010 októberében a Gubacsi híd lábánál feküdt egy nagyon rossz állapotban lévő kutya. Akkoriban ott dolgoztam egy kutyaiskolában, és az egyik gazdi hívta fel rá a figyelmünket. Események hosszú láncolata következett, végül örökbe fogadtuk. Ő lett Luca, aki 14 évig volt velem és tavaly hagyott itt. Gennyes méhgyulladással találtuk, nem túlzás azt mondani, hogy egyetlen napon múlt az élete. Beteg volt a szeme, a füle, a bőre, teljesen le volt soványodva, annyira gyenge volt, hogy eldőlt evés közben és persze traumák sorát hozta magával.
Ha valaki, akkor ő igazán hálás lehetett volna, amiért egy új életet biztosítottunk a számára. Ehhez képest Luca hónapokig morgott, menekült, leste az alkalmat, hogy mikor szökhet meg tőlünk, kukákból próbált enni (nem rajta múlt, hogy nem sikerült) és az első időkben nemigazán kereste velünk a kontaktust, sokszor elbújt. Hosszú hónapokat, sőt, kimondhatjuk, éveket töltöttem a rehabilitációjával, mire az a kutya lett belőle, aki nem ijedt meg a saját árnyékától, ha bárhol kutyaugatást hallott nem rohant ki a világból, nem akart minden férfit megmorogni, és kimondhattuk, hogy BÍZIK BENNEM. Bárhol el tudtam engedni pórázról, első szóra visszajött, szófogadó, nyugodt, békés kiskutya lett.
Hálátlan lett volna? Mi az, hogy nem tekintett rám meghatottságtól csillogó szemekkel az első pillanattól? Mi az, hogy rendszeresen el akart szaladni tőlem, aki az életét mentettem meg?
Nagyon veszélyes nézőpont ez.... Elvárásokat támasztunk a kutya felé, nem mellesleg emberi érzéseket erőszakolunk rá. Nem vagyok népszerű soha, mikor ezt bárhol kimondom/ leírom, de vállalom: A KUTYA NEM TUDJA, MI AZ, HOGY HÁLA. Ez egy emberi érzés, emberi fogalom. Egy traumatizált, mentett kutya tud extrán ragaszkodni, tud ordítani, ha elmész otthonról (ez esetben kérj segítséget, mert ez nem azt jelenti, hogy "mennyire szeret", hanem sajnos nagyon káros), tud erősen kötődni, tud pozitív érzelmeket kötni ahhoz, aki pozitív dolgokat tett vele, de NEM HÁLÁS. A hála komplex. A kutya tiszta és egyszerű. Mi emberek szeretjük ezt túlgondolni, amivel nem is lenne baj, ha nem eredményezne súlyos következményeket:
Számtalan kutyát dobnak ki/ visznek vissza menhelyre/ ajándékoznak tovább kitudjahova, mert "hálátlan" és mert dolgozik az a fránya ego: "én a csodálatos, a fantasztikus, megmentettem, de nem úgy viselkedik, ahogy elképzeltem, nem szeret eléggé, úgyhogy nem kell tovább".
Mi a valóság?
A mentett kutya sokszor óriási csomaggal érkezik. Az előéletéről általában keveset tudni, de a viselkedéséből lehet következtetni, lehetnek sejtéseink. Egy traumatizált állatot megszabadítani a félelmeitől minden, csak nem romantikus. Nyilván sokkal szimpatikusabb az elképzelés, hogy hazaviszem a kutyát és onnantól jóban-rosszban szuper páros leszünk, de valójában aki traumatizált kutyát választ, az a következőkre számítson:
Sok idő, türelem, pénz (nem csak a tréner/ állatorvos, hanem pl azok a károk, amiket a kutya okoz a lakásban), sok csalódás, esetleg sérülés, eleinte kevés sikerélmény. Látom a Gazdikon, akikkel dolgozom, hogy mennyit kell beletenniük ahhoz, hogy egy cseppnyi eredményt elérjenek. Később persze egyre könnyebb lesz és szinte észrevétlenül győzi le a kutya a démonait, és egyszer csak észrevesszük, hogy "jé, tudom már sétáltatni", de addig nagyon hosszú az út.
Szóval légyszi, ha örökbefogadáson gondolkoztok, ne a szirupos változat lebegjen a szemetek előtt, hanem kérdezzetek meg bárkit, aki végigcsinált már hasonlót a kutyájával, esetleg mentett kutyákkal dolgozik (tréner, állatvédő, stb) hogy reális képet kapjatok!